Egy magas fa legfelső ágán élt a kis falevél. Mostanában nagyon szomorú volt. A szellő megsajnálta. Megsimogatta, vigasztalta, de az zokogott, hogy leszakadt az ágról...
„Nem baj, ha meghalok - gondolta -, úgysem ér már semmit az életem."
De a szellő nem hagyta kis barátját, hanem szárnyára vette.
- Odaviszlek, ahová akarod! Merre repüljünk?
De a falevél bizony nem tudta.
Éppen akkor egy kismadár szállt az ágra. Csodálkozott, hogy nem találta ott a falevelet. Máskor már messziről integetett neki, alig várta, milyen híreket hoz.
- Ott van a kismadár! - ujjongott a falevél. - Ő megígérte, hogy hírt hoz a fecskékről.
Odarepültek hát hozzá. A kismadár elmondta, hogy látta, mikor a fecskék összegyűltek, s elhatározták, hogy elindulnak a tengeren túlra. Ott mindig aranyos napsugár ragyog.
- Menjünk utánuk! - könyörgött a falevél.
A szellő nem kérette magát. Szálltak hegyen-völgyön, erdőkön, mezőkön, míg csak a tengerhez nem értek. A falevél már nagyon fáradt volt. A fecskék szerencsére észrevették, és szépen rátették a csillogó tenger hátára. Ott himbálódzott a ragyogó napsütésben. A fecskék énekeltek, a napsugár mosolygott, a szellő duruzsolt.
- Most már boldog vagyok - sóhajtotta a kis falevél, aztán álomba ringatta a tenger.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése